Halász Margit: Éneklő folyó

Nem adtam fel Halász Margitot, és jól tettem, mert ez már tényleg az, amit vártam tőle a sok lelkendezés alapján, illetve azt gondolom, hogy itt már rátalált az írói hangjára. Nekem ez nagyon tetszett. Volt egy erős atmoszférája, és hát ez a falusi valóság, amiből én eljöttem, és amire itt ráismertem, az Halász Margit szemüvegén nézve nem is tűnik annyira szörnyűnek, vagyis amúgy igen, de annyira azért mégse (nincs terrorveszély például. Ugye. Most ez hülyeségnek hangzik, de nem is annyira az, amikor megyek metróval a legbelebb belvárosba, akkor néha eszembe jut mindenféle hülyeség, de ez különben mellékszál.). Szóval ez nekem olyan nosztalgikus, a falusi iskolával, a tanárnővel, akinek hentes a férje, a gázcsereteleppel (ha jól emlékszem, az is volt benne, és az amúgy ott volt/van mellettünk, bár folyóból csak kisebb van, mint a Tisza). De amúgy mindez csak így messziről ilyen jó. Szigorúan.

Nancy Davis - Laura Simms - Korbai Hajnal: Az aranytök. Terápiás történetek és mesék traumát átélt gyerekeknek

Könyvtárból vettem ki ezt a könyvet, és még nem fejeztem be az olvasását, amikor megrendeltem magamnak, legyen csak ott a polcon.

Mert olyan csodás dolog a gyógyítás, és hogy mesékkel is lehet, az fantasztikus. Többféle módja is van ennek. A könyv két amerikai terapeuta módszerét mutatja be; lehet használni már meglevő szövegeket terápiás célra (népmeséket főleg, ennek kezd nagyobb hagyománya lenni nálunk is, és ezen alapul Laura Simms módszere), és van olyan is, amikor a terapeuta maga talál ki a páciensének egy személyre szabott mesét, mint Nancy Davis.

Ahogy olvastam ezeket a meséket, nagyon erősen megéreztem a gyógyító erejüket.  

Halász Margit: Forgószél

Volt egyszer egy halas plecsni, ami nekem nagyon kellett, Halász Margit műveinek olvasásával lehetett megszerezni, ugyanakkor viszont először csak ehhez a könyvéhez tudtam hozzájutni, amiből következett, hogy kicsit meg kellett szenvednem a plecsniért, mert ez a könyv nem tetszett annyira, mint vártam. Van egy igen erős atmoszférája, az biztos, ugyanakkor nagyon látszott rajta, hogy ez az írónő második (másfeledik?) kötete, ami nekem a stílusban volt tetten érhető: zsúfoltnak, túlterheltnek éreztem a szöveget, néha alig bírtam követni.

Úgy sejtettem, mikor letettem a könyvet, lesz még ennél letisztultabb a stílusa a későbbiekben.

Karinthy Ferenc: Szellemidézés

Milyen régóta van ez a könyv is a polcomon, megvettem, mert Karinthyt is annyira imádom, nem tehetek róla, és úgy sejtettem, hogy ez a fia által írt mű alapmű lesz majd hozzá, és nem is tévedtem ebben. Egy hosszabb írás és több rövidebb novella szerepel a kötetben.

Amúgy nemcsak Frici van benne (aki ebben a könyvben többek között meghal, de nem csak), hanem a fiatal Ferenc (Cini, Cinkó), aki egész hasonlóan szórakozik a barátaival, mint az apja, a háborúban pedig beáll a nagyapja boltjába zsinegkereskedőnek (0 üzleti érzék), meg Marci (Márton), mint akaratos kisgyerek, meg persze a temperamentumos Aranka és öccse, „Béla bátyám”, neki mondjuk volt üzleti érzéke. Betekintést nyerhetünk továbbá a Karinthy család zavaros anyagi helyzetébe.
Mindazonáltal legjobb a Baracklekvár című novella, na ez legendás, irodalmi toposz, olvasni kell tényleg, és nekem még az tetszett legjobban, amikor Karinthy találkozik a szigeten Kosztolányi szellemével. Hű...

Szabó Magda: Alvók futása

Biztos írtam már többször, hogy Szabó Magda örök kedvencem marad, őt biztos újra és újra fogom olvasni, ugyanakkor sajnálom, hogy szinte az összes regénye elfogyott már. Nem is tudom, a novelláskötetét miért nem olvastam eddig, de legalább most úgy éreztem, mintha váratlanul ajándékot kaptam volna. Nagyon jó novellák, Szabó Magda utánozhatatlan stílusában, pontosságával. (És egy még mindig hátravan belőlük, az interneten böngészve ugyanis rájöttem, hogy a későbbi kiadás bővebb, kettővel több novella van benne, mint a régebbiben… viszont az egész kötet fönn van a dián.)

Ha közhelyesen akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, ez bizony nem az élet napos oldala, hanem a kegyetlen és durva. Érdekes, hogy majdnem mindegyikben megjelent a halál is, amit mindent átrendez az életben, az emberi viszonyokban.

Gondoltam kiemelek egyet-kettőt, de inkább nem. Túl sok jó van ahhoz, és úgyis fogom még olvasni.

D. Szabó Mária (szerk.): Gyereknek lenni

Olyan, mintha meg akarna halni ez a blog, pedig hát nem szeretném, ha csak úgy kimúlna, túl régóta van ahhoz. De az biztos, hogy rekordmennyiségű megíratlan bejegyzés van. Na mindegy. Ezt a könyvet például már karácsonykor is olvastam. :)

Ugyanaz a sorozat, mint ez: http://cspakonyvmoly.freeblog.hu/archives/2011/08/10/Erki_Edit_szerk_A_hajdani_hangos_Budapest_-_Magyar_rk_novelli_Budapestrl/, és nekem valamiért egy kicsit kevésbé tetszett annál. Az átadott egy hangulatot a száz évvel ezelőtti Budapestről, ez meg a száz évvel ezelőtti gyermeknevelésről és gyermeklétről, ez a kép meg valahogy kevésbé pozitív. Sok a szenvedés, talán ezért.

Persze nagyon szeretem attól még ezeket az írókat, és ami igazán lenyűgöz, egy válogatást így összerakni, az nagyon jó lehet, így otthon lenni ebben a novellakicsban, azért ez nem semmi!

Még biztos lesz más is ebből a sorozatból.

Elizabeth Kostova: Hattyútolvajok

Művészregény egy fiktív festőről… jó kérdés, hogy érdemes-e ilyet egyáltalán írni. :) Persze igen, mindenképpen, bár azt meg kell mondjam, a festészet azután kezdett kicsit jobban érdekelni, miután elolvastam ezt a könyvet, és inkább most már igazi festők érdekelnénk, akiknek meg is lehet nézni a képeit, nem csak elképzelni. Különben a könyv nyomozós is, pszichiáteres is – egy pszichiáter nyomoz festő betege után, aki egy múzeumban késsel támadt egy képre, a szálak pedig a múltba vezetnek, persze eleinte fogalmunk sincs, hogy hogy kerülnek a könyvbe bizonyos régi levelek. Mindenképp izgalmasnak hangzik, az a baj, hogy nekem viszont elég unalmas volt. Nagyon bő lére volt eresztve, ezt a könyvet jól meg kellett volna húzni, a végére már nem is érdekelt, mi a megoldás, csak haladjunk, olvassuk. Azt hiszem, elegem van most egy kicsit a kortárs regényekből. Kostovából mindenképp.

E. Csorba Csilla: Ady - A portrévá lett arc

Ady-képeskönyv, gyönyörű szép. Van ilyenből egyébként több, Kosztolányiról, József Attiláról például, de másokról is. Szép lassan majd mindet elolvasom.

Szóval ebben tényleg benne van Ady összes fényképe, a nagyon híres műtermi képektől az elmosódott amatőr felvételekig. Nekem mindegyik érdekes volt.

Van bevezető tanulmány is, nem hosszú, de az is nagyon tetszett. Nagyon érdekes dolgokat lehet megtudni többek közt arról, hogyan építette Ady az imidzsét. Például az nekem már korábban is feltűnt, hogy minden képén nagyon elegáns. Ez nem véletlenül volt így, mert tényleg így öltözködött, imádta a szép ruhákat, és mindig nagyon ápolt, jó megjelenésű volt egyébként is.

A ruháin kívül még nagyon szerette a saját fényképeit. Dedikálva osztogatni például, pont mint egy sztár, mert az is volt. Bárkinek adott, aki kért. Kb. 500 példány ismert a különböző fényképeiből, ami azért elég sok, és jó részük dedikált.

Szép ember volt igazán. Bár azért nekem meglepő, hogy kb. öt-tíz év alatt öregedett annyit, mint más 20-30 alatt… az 1908-as képe még „fiatalkori”, a 10 évvel későbbin pedig már az „idős” Ady szerepel. Nem lehet ezen csodálkozni persze, azért így szembesülni vele mégis meglepő.

Péter I. Zoltán: Ady és Csinszka

Ady és Léda után muszáj volt ezt is azonnal elolvasni. Csinszka személye már érdekel egy ideje, annyi rossz kering róla. Úgy tűnik, ez a sok rossz mind igaz. :D Persze mondhatnánk, hogy Léda sem volt piskóta, tényleg nem, de Csinszka… az a baj vele, hogy őt egy percig sem éreztem őszintének. Márpedig ahogy az előző könyvben, ebben is rengeteg levelet közölt a szerző, a következtetést én ezek alapján, és nem koholt vádakból vontam le.

Úgy érzem, igazán elfogulatlanul fogtam a könyvhöz, de már az elején nagyon megutáltam őt. Nem is szerettem meg később sem, de annyit elismerek, hogy nagyon átformálták az Adyval töltött évek. Ezt elég drámai látni egyébként. Nehéz dolga volt, és nagyon fiatalon kellett helyt állnia, és ő ezt megtette, és biztos meg is érte neki.
És persze ez nem szerelem volt. Valami más…

Péter I. Zoltán: Ady és Léda

Nemrég indítottam egy újabb kihívást a molyon, egyik kedvenc korszakomból, nyugatos  írókról kell olvasni egy könyvet, és megosztani egy „pletykát”. Van rá érdeklődés, de ez a kihívás magamnak is szól persze... szeretnék kicsit élőbb tudással rendelkezni a nyugatosokról.

Péter I. Zoltán könyveit meg már amúgy is régóta kerülgettem. Nem okozott csalódást. Nagyon tárgyilagos, alapos kutatás előzte meg, és gyakorlatilag minden alá van támasztva benne levelekkel. Milyen nagy kár, hogy Léda leveleinek nagy része megsemmisült… Persze ez nem regény és kicsit talán túl aprólékos, ezért néhol nem annyira könnyű olvasmány, de mindenképp érdemes elolvasni.

Különleges szerelem volt, ahogy Ady és Léda is különleges volt... ilyen volt, pont ilyen:

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Thomas Mann: Mario és a varázsló

Ez volt másik régi klasszikus a fent említett vizsgára. Ez egyébként már újraolvasás volt, jó 15 év távlatából azonban nem ártott kézbe venni. Jólesett ezt is elolvasni, bár annyira nem ragadott meg, mint az Öreg halász.

Ami számomra leginkább emlékezetes maradt, az az, hogy maga a narrátor hogyan ábrázolja azt az először szinte észrevétlen folyamatot, ahogyan ők maguk is Cipolla bűvkörébe vonódnak. Tehát nemcsak kívülről, hanem belülről is látszik, hogy egy idő után már egyre kevésbé tudnak elszakadni az előadástól. Velük nem történik nem semmi különös, „csak éppen” a gyerekeiket teszik ki egy olyan élménynek, ami nem nekik való. Azt, hogy ez a legnagyobb felelőtlenség, mintha észre sem vennék. Elgondolkodtató…

Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

Néha úgy tud hiányozni, hogy klasszikusokat olvassak, bár persze ki tart vissza? Túl sok minden érdekel, és kevés az idő… hát igen. Valahogy mindig a klasszikusok kerülnek leghátulra a sorban. Amúgy ezt se magamtól olvastam, vizsgára kellett, és mivel ez nekem mindig is kimaradt, és jó rég olvastam már Hemingwayt is, meg pont volt is otthon egy kb. 20 forintos antikváriumi példány, hát rávetettem magam, és nem is bántam meg.

Tényleg örök érvényű történet. Amikről én elgondolkoztam, hogy vajon pozitívnak vagy negatívnak értékeljem-e a végét. Hajlok rá, hogy pozitívnak, ámbár persze nem sok értelme lett a nagy küzdésnek, azért az, hogy nem adta fel, mégiscsak jelent valamit. A másik kérdés, amin elgondolkodtam, hogy én végigküzdeném-e vagy valamelyik ponton feladnám (és melyiken?)

Már ha ez kérdés. Erősen úgy látom, hogy végig kell küzdeni. A halat meg úgysem én választom.

Paolo Giordano: A prímszámok magánya

Szintén várólistacsökkentős könyvem volt idén, és amikor olvastam, elég türelmetlen voltam vele, vagyis a szereplőivel… most már egy kicsit megértőbb vagyok, azt hiszem. Két fiatal sorsát követi a könyv, akik gyerekkorukban mindketten súlyos traumát éltek át, traumát, ami feldolgozatlan maradt, és ami elkíséri őket, és nem hagyja, hogy boldogok legyenek. Az egész életük tulajdonképpen önsorsrontásba megy át, amit nem tudtam elfogadni. Úgy éreztem, felnőttkorukra mégiscsak túl kellett volna lépniük ezeken a dolgokon, megtalálni magukban valamiféle bölcsességet a továbblépéshez.

Haragudtam rájuk, főleg Alicére, aki megítélésem szerint könnyebb helyzetben van (de hát ki tudja ezt kívülről megítélni?). Most már mást gondolok… bizonyos dolgokon nem lehet túllépni segítség nélkül. Illetve talán az idő hoz majd nekik valamiféle megoldást, de erre még nem értek meg…

Stephen Fry: Csináljunk történelmet

Hár az szinte biztos, hogy nem jó jel, ha azon szoktál gondolkodni, hogy életed bizonyos fordulópontjain másfelé is vezethetett volna az út, elég valószínű, hogy azt jelenti, valamit nagyon elcsesztél. Vagy legalábbis úgy érzed, mert hát ki tudja. Lehet, hogy szarabb is lehetne a helyzet. :)

De itt most nem ilyenekről van szó (vagy hát ez se biztos persze), hanem egyenesen történelemről. Ugyanitt merül fel a kérdés, lehet-e olyan szórakoztató könyvet írni, amiben Hitler is szerepel. Hát igazából lehet, bár azt azért megjegyezném, hogy végül is nem annyira feltétlenül Hitleren lehet szórakozni, hanem úgy az egészen. Azt mondják, angol humor, én azt hittem, nem szeretem, de ezek szerint azért mégis.

Szóval arról szól, hogy mi lenne, ha a történelemből kitörölnénk Hitlert, mármint ha meg se született volna. Mikey, a főszereplő, aki amúgy egy tök nagy lúzer és különben is elég fárasztó egy alak, most függetlenül attól,  hogy írt-e doktori disszertációt vagy nem, úgy gondolja, hogy egy ilyen világ csakis jobb lenne. És hát nem tudom, hogy ez most spoiler-e, de gondolom, hogy már a könyv címlapjáról is lehet látni, hogy ez a dolog igen, megvalósul.

Azt hiszem, minden egyéb viszont nagyon spoileres lenne. Ez egy érdekes gondolatkísérlerlet, amit Fry vagy kétszer-háromszor megcsavar, hogy tátod a szádat, és emellett még vicces is.

Sofi Oksanen: Tisztogatás

Bár ez most kevésbé látszik, de az idei évet ezzel a várólistacsökkentős könyvvel kezdtem.

Egyszerre volt könnyű és nehéz olvasni. Könnyű azért, mert érdekes volt, izgalmas és fordulatos (nagyon is volt cselekménye például, ami a másik regényének annyira nem sok), és a stílusa sem különösebben megerőltető.

Nehéz azért, mert szörnyű dolgokról szól. Ráadásul nem fikció, tudható, hogy ezek a dolgok, háború, prostitúció, erőszak, így megtörténtek és megtörténnek.

Talán mégis Aliide személye volt a legérdekesebb, aki egyszerre volt áldozat, a háború áldozata, és a saját magánéletének, annak szerencsétlen alakulásának áldozata, és egyszerre... bűnös és súlyosan torzult személyiségű ember. Egyszerűen úgy alakultak a körülmények, hogy ő elvesztette valahol magát, és valahogy valahol azt kellett volna mondania, hogy na állj, ezt már nem. De nem mondta. És még az is olyan kisszerű volt. Még gonosz se tudott igazán lenni. Tényleg mint egy légy.

Zara, aki elég különös és hihetetlen körülmények között keveredik Aliidéhez, az utolsó lehetősége. Az a kérdés, hogy tud-e élni vele. És erre persze nem mondom meg a választ.

Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában

Február közepe van, szóval tényleg ideje, hogy beszámoljak a tavalyi utolsó olvasmányomról... ez volt egyben az utolsó várólistacsökkentős is.

Nem tudom, mennyire köztudott, de az ún. kötődő nevelés alapműve ez a könyv, amiről szerintem itt nálunk sokáig nem nagyon lehetett tudni, hogy létezik, szerencsére azóta ez a helyzet már változott. Egyébként szerintem a kötődő nevelés azt jelenti, hogy hallgassunk az ösztöneinkre, csak ilyen egyszerűen. Én nem hiszem, hogy bárkinek is azt súgja az ösztöne, hogy hagyja sírni a gyerekét. Hogy mi súg ilyet, azt nem tudom pontosan, biztos azért, mert nekem nem volt ilyen sugallatom. :) De jó ideig volt sok bizonytalanság bennem, mert annyira mást nyomatnak mindenhonnan, illetve nyomattak, amíg ez a másik pólus meg nem jelent. Nem neveltem definíció szerint kötődően, de azért egy-két dologra rájöttem, és ráadásul a gyerekem már nagyobb, tehát én már látom azt is, hogyan érik meg dolgokra mindenféle erőszak nélkül.

Szóval ennek az alapműve ez a könyv, aminek egyszer félbe kellett szakítanom az olvasását (vissza kellett vinni, a központi Szabó Ervinnel mindig is hadilábon álltam :S), és eléggé döcögősnek éreztem a stílusát az elején. A sokat emlegetett jekánákkal kapcsolatban is szkeptikus voltam - ők az a dél-amerikai indián törzs, akiknek a gyereknevelési és egyéb szokásait Liedloff tanulmányozta -, ugyan mit lehetne ilyen civilizálatlan emberektől tanulni?

Hogy, hogy nem, valahogy olvasás közben mégis rájöttem több dologra. Először is arra, hogy hát bizony attól, hogy nem akarunk a jekánák helyében lenni véletlenül se :D, még lehet tőlük tanulni, meg arra is, hogy ez valóban egy szemléletformáló erejű könyv. Nekem is az volt, a sírni hagyás káros hatásairól szóló rész például. Örülök, hogy elolvastam.

Fekete István: Tüskevár

Hát bizony, nem olvastam még eddig. Úgy volt ez a Tüskevárral, hogy két választható kötelezőnk volt, ez és a Kincskereső kisködmön, melyekből az utóbbit választottam. Szerintem gyönyörű könyv, felnőttként is elolvastam már, és úgy általában is, Móra csodás. Ugyanakkor ez egy olyan könyv, amit bátran lehet szidni, egyest adni rá, és ebben a tekintetben, mint kiderült, minden könyv egyenlő, de vannak azért egyenlőbbek.

Szóval a Tüskevárat nem olvastam, megvolt nekem a Bogáncs, amivel óriási harcokat folytattam, de a végéig soha nem jutottam el. Aztán nem is olvastam több Fekete Istvánt, egyetlen kivétel A koppányi aga testamentuma. Ami ugye nem állatos. Sose szerettem az állatos könyveket (egy-két kivétel van).

Most azért olvastam el, mert volt egy szavazás a tíz legjobb magyar regényről a molyon, és azt is vállalni kellett, hogy aki szavaz, egyet elolvas belőlük. Nem tudom, hogy ezt ki tartotta be, mindenesetre én ezt az egyet nem olvastam eddig, és biztos, ami biztos, várólistacsökkentősnek jelöltem.

Hát szóval, hogy rövidre zárjam, nem szerettem a Tüskevárat. Felháborítónak találtam először is azt, hogy a fiúk majdnem belehalnak a nagy kalandba. Szerintem felelőtlenül bántak velük. Én tudom, hogy nem így kell belehelyezkedni a könyv világába, és tulajdonképpen nem így kell olvasni, ha úgy tetszik, ez hiba, de ezen akkor is ki vagyok akadva! Sajnálom, reménytelen felnőtt vagyok már. :) És most erről a témáról elég is ennyi, úgyis emlékezni fogok, hányan küldtek el a molyon melegebb éghajlatra az értékelésem miatt.

Eric Berne: Sorskönyv

No tessék, elég egy vizsgaidőszak, hogy elmaradjak jó csomó bejegyzéssel, pedig milyen régen olvastam ezt az Eric Bernét is, rögtön a másik után. Hát mit mondjak, egyáltalán nem tetszett annyira, mint a másik könyve. Mint elmélet persze nagyon tetszetős és jól felépített - arra épít ugyebár, hogy a sorsunk belénk van kódolva, főleg az alapján, amit a szüleinktől kaptunk, és bár lehetséges ezt a sorskönyyet átírni, nem könnyű vállalkozás. Szóval inkább az jön ki belőle, hogy mégsem igazán lehet átírni a sorskönyvet, vagyis egy vesztes, de legalábbis nem nyertes sorskönyvű ember igen nehezen lehet végül nyertes az életben. Bármit is jelent ez. Bernénél egyébként elég nagy mértékben az anyagi javakat. Úgyhogy a jeges rémület szorongatja az embert, hogy egyrészt milyennek véli felfedezni a saját sorskönyvét, másrészt - és ez még rosszabb -, hogy a gyerekének vajon milyen sorskönyvet írt meg alig pár év alatt. Valahogy megnyugtatóbb lenne nekem a változás, fejlődés lehetőségét hangsúlyozni. Nem szerettem meg ezt a könyvet és ezt a elméletet. Még akkor se, ha igaza van. Egy nézőpontból.

Eric Berne: Emberi játszmák

Játszmák. Mindannyian részt veszünk bennük, és megvannak a jól kis bejáratottjaink. Meg a nem annyira bejáratottak, ide például írtam néhány játszmát, amiben én szerepeltem, vagy aminek csak tanúja voltam, de aztán kitöröltem, túl személyes volt.

Azt gondolom erről a könyvről, hogy nagyon hasznos. Én például rögtön rájöttem, hogy a férjem olvasta, mivelhogy néhány játszmát mindig próbál leállítani (ami egyébként nem akadályozza meg abban, hogy másokat viszont játsszon, na mindegy), és hát erre jó a könyv. Mert a játszma egy őszintétlen dolog, nem azt mondod, amire valójában gondolsz, a másikat befolyásolni próbálod. Szerintem a játszmák köre nem annyira korlátozott, mint ami ebben a könyvben, de mondjuk elég régi könyv, biztos már azóta fejlődött ez a terület is.

Meg ugye azért van személyes haszna, mert sokan akár üzletszerűen is kihasználják, hogy az embereket lehet manipulálni és játszmákba bevonni. Ilyen játszmába keveredtem nemrég, amikor is egy bankkártyát próbáltak rámsózni képzett kommunikátorok. Nyilván nem vagyok nyeretlen kétéves, a bankokat meg különben is utálom, de azért érdekes volt ilyen szempontjából is átgondolni a dolgot. Egyébként végigjátszottam a játszmát, tehát nem küldtem el őket rögtön az elején már telefonon (bár akartam, csak ügyesek voltak), de bankkártyát nem kérek (pedig nagyon erőszakosak voltak), és ezt úgy intéztem, hogy nem estem ki a számomra kiosztott szerepből, na ezt lehet utánam csinálni.

Bartis Attila: A Lázár apokrifek

Vannak olyan szerzők, akiktől szeretnék mindent elolvasni, mert annyira tetszett a könyvük, és vannak olyanok, akiktől nem akarok semmi mást nem akarok olvasni, mert annyira tetszett a könyvük. Ebben az utóbbiban vannak kevesebben, azt hiszem, csak Bulgakov és Bartis. Bartis a Nyugalommal persze. Az annyira jó, és úgyis tudom, hogy olyan jót még egyet nem írt.

Hát ezért tettem a csökkentős listámra. Hogy valamit mégiscsak olvassak még tőle, így muszáj. Ez persze tényleg egész más, mint a Nyugalom, már csak azért is, mert nem regény, hanem Bartis egy éven keresztül írt tárcái, amelyek olykor egészen novellaszerűek, jelentek meg egy vékonyka kis kötetben. És bevallom, nem nagyon tudok értelmeset írni róla, ahhoz talán még egyszer el kellene olvasnom, és érdemes is lenne, mert vannak benne fontos és mély mondatok.

Amit még ideírok hirtelen (de lehetne többet is amúgy): "Valami a vérről", A vámos és az Úristen.