Eric Berne: Sorskönyv

No tessék, elég egy vizsgaidőszak, hogy elmaradjak jó csomó bejegyzéssel, pedig milyen régen olvastam ezt az Eric Bernét is, rögtön a másik után. Hát mit mondjak, egyáltalán nem tetszett annyira, mint a másik könyve. Mint elmélet persze nagyon tetszetős és jól felépített - arra épít ugyebár, hogy a sorsunk belénk van kódolva, főleg az alapján, amit a szüleinktől kaptunk, és bár lehetséges ezt a sorskönyyet átírni, nem könnyű vállalkozás. Szóval inkább az jön ki belőle, hogy mégsem igazán lehet átírni a sorskönyvet, vagyis egy vesztes, de legalábbis nem nyertes sorskönyvű ember igen nehezen lehet végül nyertes az életben. Bármit is jelent ez. Bernénél egyébként elég nagy mértékben az anyagi javakat. Úgyhogy a jeges rémület szorongatja az embert, hogy egyrészt milyennek véli felfedezni a saját sorskönyvét, másrészt - és ez még rosszabb -, hogy a gyerekének vajon milyen sorskönyvet írt meg alig pár év alatt. Valahogy megnyugtatóbb lenne nekem a változás, fejlődés lehetőségét hangsúlyozni. Nem szerettem meg ezt a könyvet és ezt a elméletet. Még akkor se, ha igaza van. Egy nézőpontból.

Eric Berne: Emberi játszmák

Játszmák. Mindannyian részt veszünk bennük, és megvannak a jól kis bejáratottjaink. Meg a nem annyira bejáratottak, ide például írtam néhány játszmát, amiben én szerepeltem, vagy aminek csak tanúja voltam, de aztán kitöröltem, túl személyes volt.

Azt gondolom erről a könyvről, hogy nagyon hasznos. Én például rögtön rájöttem, hogy a férjem olvasta, mivelhogy néhány játszmát mindig próbál leállítani (ami egyébként nem akadályozza meg abban, hogy másokat viszont játsszon, na mindegy), és hát erre jó a könyv. Mert a játszma egy őszintétlen dolog, nem azt mondod, amire valójában gondolsz, a másikat befolyásolni próbálod. Szerintem a játszmák köre nem annyira korlátozott, mint ami ebben a könyvben, de mondjuk elég régi könyv, biztos már azóta fejlődött ez a terület is.

Meg ugye azért van személyes haszna, mert sokan akár üzletszerűen is kihasználják, hogy az embereket lehet manipulálni és játszmákba bevonni. Ilyen játszmába keveredtem nemrég, amikor is egy bankkártyát próbáltak rámsózni képzett kommunikátorok. Nyilván nem vagyok nyeretlen kétéves, a bankokat meg különben is utálom, de azért érdekes volt ilyen szempontjából is átgondolni a dolgot. Egyébként végigjátszottam a játszmát, tehát nem küldtem el őket rögtön az elején már telefonon (bár akartam, csak ügyesek voltak), de bankkártyát nem kérek (pedig nagyon erőszakosak voltak), és ezt úgy intéztem, hogy nem estem ki a számomra kiosztott szerepből, na ezt lehet utánam csinálni.

Bartis Attila: A Lázár apokrifek

Vannak olyan szerzők, akiktől szeretnék mindent elolvasni, mert annyira tetszett a könyvük, és vannak olyanok, akiktől nem akarok semmi mást nem akarok olvasni, mert annyira tetszett a könyvük. Ebben az utóbbiban vannak kevesebben, azt hiszem, csak Bulgakov és Bartis. Bartis a Nyugalommal persze. Az annyira jó, és úgyis tudom, hogy olyan jót még egyet nem írt.

Hát ezért tettem a csökkentős listámra. Hogy valamit mégiscsak olvassak még tőle, így muszáj. Ez persze tényleg egész más, mint a Nyugalom, már csak azért is, mert nem regény, hanem Bartis egy éven keresztül írt tárcái, amelyek olykor egészen novellaszerűek, jelentek meg egy vékonyka kis kötetben. És bevallom, nem nagyon tudok értelmeset írni róla, ahhoz talán még egyszer el kellene olvasnom, és érdemes is lenne, mert vannak benne fontos és mély mondatok.

Amit még ideírok hirtelen (de lehetne többet is amúgy): "Valami a vérről", A vámos és az Úristen.

Évzáró statisztika meg minden

De jó hogy végre írhatom: nem volt rossz 2011, nem volt fergetegesen jó, de elég jó, tűrhető mondhatni, és ez még akkor is klassz, ha 2009 és 2010 életem két legrosszabb éve volt, amiket végül is igazán nem nehéz túlszárnyalni. Remélem, 2012 is elég tűrhető lesz... vagy egy kicsit jobb! :)

Elég olvasós év is volt, 88 könyvvel, ami persze jelentősen kevesebb, mint a tavalyi 101, de én ezt nem bánom, egyrészt azért, mert ez is sok szerintem, másrészt meg azért, mert nem tetszik nekem, amikor mennyiségi verseny lesz az olvasásból. Nem nagyon veszek részt ilyesmiben. Sőt, jövőre még kevesebbet fogok olvasni. ;)

A statisztikák idén úgy alakultak, hogy a férfiak tavalyi elsöprő győzelme után a nők átvették a vezetést, 51:37 arányban, hiába, kékharisnyás év volt! Agatha Christie, Polcz Alaine, Erdős Renée, Joyce Carol Oates - tőlük legalább három könyvet olvastam idén. Ettől függetlenül is olyan év volt, hogy elég sok szerzőtől olvastam több könyvet is, 12 írótól összesen 32-t.

Lett két éve egy olyan elhatározásom, hogy a magyarokat nem engedem háttérbe szorulni, olyan egyharmados arányt lőttem be nekik, idén a magyar-külföldi arány 32:56 volt, ami teljesen megfelel az elképzeléseimnek.

Újraolvasás öt volt.

Volt tavaly egy tervem, azzal kapcsoltban, hogy nonfictiont szeretnék olvasni. Szerintem ez tök jól megvalósult, 15 ilyen könyvet olvastam, a témakörök körül vezet az irodalom hét könyvvel, második a pszichológia néggyel, de volt idén filozófiai, művelődéstörténeti, történelmi, képzőművészeti meg még természettudományos könyv is.

Aztán a másik tervem is megvalósult, bár egy kicsit hajrázni kellett a végén: megcsináltam a várólistacsökkentést, bizony. Úgyhogy be is neveztem a jövő évire is, ezúttal azért pótkönyvekkel, így egy kicsit könnyebb lesz.

Kevesebb szépirodalom, regény volt idén. Olyan igazi, örökös kedvencet nem is találtam most. Azért így is jó év volt. Következnek a legjobbak.

Legjobb külföldi kortársak, egy orosz, egy amerikai és egy olasz:

Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel

Silvia Avallone: Acél

Legjobb magyar kortárs:

Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek. Gyávaság

Legjobb kortárs önéletrajzi:

Polcz Alaine: Éjjeli lámpa

Legjobb klasszikus életrajzi:

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Karinthyról

Legjobb kékharisnyás:

Erdős Renée: Végzetes vonzalom

Legjobb klasszikus újraolvasós magyar:

Jókai Mór: Az arany ember

Legjobb klasszikus újraolvasós külföldi:

Charlotte Bronte: Jane Eyre

Legjobb újraolvasós ifjúsági:

Bakó Ágnes: Fekete szivárvány

Legjobb nonfiction:

Miklós Ágnes Kata: Bűnös szövegek

Mindig reménykedem, hogy nem kell citromdíjat osztanom, de most is van, Glenn Cooper Holtak könyvtára című könyve érdemelte ki.

Most nincs új terv, jövőre az "irányelvek" hasonlóak lesznek. Sok jó olvasmányt kívánok mindenkinek!

Kate Morton: Felszáll a köd

Akár szerethetném is ezt a könyvet, szerethetném, mert tényleg letehetetlen, pár nap alatt el is olvastam (jó, ebben benne van az is, hogy az olvasása semmiféle megerőltetést nem igazán igényel), és mert a díszletei tényleg magával ragadóak. Borostyánnál olvastam, hogy nem véletlenül jut róla eszébe az embernek a Vágy és vezeklés; sok mindenben összecseng a két regény: angol vidéki kastély, könyvtárral és szökőkúttal, felnövő gyerekek, háttérként az első világháború. Én ugyan nem vagyok túlzottan angolmániás, de egy ilyen nagystílű kastély azért elvarázsol. Ráadásul még van benne egy csavar is, az egész történetet Grace, a szobalány szemszögéből ismerhetjük meg. Bennfentesként, de mégis kívülállóként.

De pont az a bajom, hogy ezek az elbűvölő részletek elfednek egy csomó mindent. Irigyeljük Hannah-t és Emmeline-t, a két úri kisasszonyt. Valójában nincs miért irigyelni őket. Gazdagok, de nincs meg a szabadságuk, hogy éljenek is ezzel a gazdagsággal. Kényszerpályára kerülnek, a választásaik, a döntéseik egytől-egyig rosszak, és egyszerűen nem értem őket. És nem is szeretem.

Szép díszletek ide vagy oda, ezek a sorsok nagyon nyomorúságosak, ez a történet nagyon rossz szájízt hagy maga után.

Henning Mankell: A gyilkosnak nincs arca

Mindenkinek kell egy kedvenc nyomozó, és ez nekem pont Wallander. Ezt már írtam korábban, csak most nem akarom visszakeresni, mert úgy emlékszem, talán egy kicsit elragadtattam magam rajongásom tárgyának irányában. Mindenesetre nem volt ez első látásra szerelem, mert amikor az első Wallander-krimit olvastam (ami egyébként nem az időrendben első volt, hanem, azt hiszem, a negyedik), akkor az nem volt semmi különös. Később viszont a krimik is jobbak lettek, és Wallander is, aztán volt, amikor a krimi már nem volt olyan jó, de Wallander még igen, mert ő már nem tud rossz lenni.

Mindig sajnáltam, hogy nem sorrendben olvastam, de ez ellen már nincs mit tenni, viszont most kiadták az első részt, ami  régi kiadásban elég megszerezhetetlen. Azt tudom elmondani róla, hogy krimiként nem olyan nagy szám, de Wallanderért odavoltam. Én nem tudom, de olyan jó fej ez a pasi. Nekem teljesen hiteles, mintha létezne tényleg... kiről mintázta Mankell? (Azért hozzá még lesz egy-két szavam, csak el ne felejtsem.) Szerintem a férfiak pont ilyenek, ha egyedül vannak. Vagy ha nem. Át is gondoltam a dolgokat, ha már Wallander ennyire tetszik, lehet, hogy többet nem szólok egy szót se, ha a férjem nem viszi ki a koszos zokniját a fürdőszobába (sose viszi ki).

Aztán meg, szakmai teljesítménye miatt is felnézek Wallander felügyelőre, ő a legjobb rendőr, hősies dolgokat csinál, és az értékrendje is a helyén van. És ő tényleg tesz azért, hogy jobb legyen a világ. Most tudom, hogy ez úgy hangzik, mintha nem gondolnám komolyan, de igen.

Na, mindenesetre visszatérve Mankellre, az a helyzet, hogy ebben a részben Wallander még fiatal, csak 42 éves, és éppen elvált, és nagyon szenved. És azért vagyok mérges Mankellre, mert én már olvastam folytatásokat, és - na jó, akkor ez SPOILER - nem igaz, hogy nem bírt neki írni egy normális nőt! Ez annyira igazságtalan!

Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger

Évek óta tudom, hogy van ez a könyv, és évek óta nem tudtam rávenni magam, hogy elolvassam… Emlékszem, annyira meglepődtem, amikor tudomást szereztem róla, egyrészt, hogy ennyire nincs benne a köztudatban, másrészt meg annyira bizarrnak tűnt az ötlet, hogy valaki éppen Bertha Masonról ír regényt, az őrült nőről, hiszen ő a Jane Eyre-ben szinte nem is emberi, hanem inkább valami elállatiasodott lényként jelenik meg. Aztán meg azért sem olvastam el, mert tudtam, hogy nagyon komor hangulatú, és Rochestert igen negatív színben tünteti fel. Ez mind igaz egyébként.

Meg az is, hogy ragyogó példája az intertextualitásnak, amiről épp most tanultam, így hát ilyen szemmel olvastam, nagyon izgalmas volt elemezgetni, hogyan kapcsolódik egymáshoz a két regény, mit és hogyan vesz át Rhys Brontë regényéből, és mi az, amire azt mondja, az ő verziója szerint ez nem egészen így volt. A történet azonban így is működik… azt hiszem, bár tény, hogy Rhys regényének fényében Rochester nem (csak) az a szerencsétlen rászedett áldozat, a helyzet jóval bonyolultabb.

Még nem tudom, ha még egyszer elolvasom a Jane Eyre-t, Rhys Rochesterét fogom-e beleképzelni. Érdekes lenne. De lehet, hogy maradok az eredetinél, az jobban tetszik.

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Naná, hogy én is A lowoodi árva című örökbecsű rövidített változatban találkoztam Jane Eyre-rel, és Judy Abbott-tal együtt olvastam, vagyis kb. egyszerre a Nyakigláb Apóval, és amikor Judy írja, hogy juhujj, az őrült nő, aki felgyújtja az ágyfüggönyöket, akkor pont tudtam, miről van szó, és az tök jó volt.

Nem tudom pontosan, mennyi idős voltam, de 12 évesnél kevesebb, az biztos, és majd betojtam az őrült nőtől. Nem tudtam aludni éjszaka, emlékszem. Illetve még arra is emlékszem, hogy hiányzott a könyv utolsó lapja (könyvtári), így majd megütött a guta, hogy nem tudtam meg a végét.

Jóval később olvastam az eredeti változatot, és meglepődtem, hogy Jane mennyit beszélget Rochesterrel, ezek a részek teljesen ki lettek hajítva a rövidítésből, minek is azt tudni, hogy Jane mit eszik ezen a tulajdonképpen tök tuskó pasin, aki egyébként még ronda is. (Egy ideje figyelem a filmfeldolgozásokat, egyik sem közelíti meg azt a Rochestert, akit én elképzeltem, de nemrég rájöttem, hogy az tulajdonképpen leginkább Karinthy Frigyesre hasonlít, mármint külsőre.) Mindenesetre élmény volt a teljes változatot olvasni, ahol nemcsak a külső cselekmény, hanem a lelki történet is kirajzolódik.

Mindentől függetlenül ez egy meghatározó olvasmány volt, és épp nemrég gondolkodtam el azon, hogy bizonyára befolyásolta a férfiakról alkotott képemet is, de azt biztosan nem lehet jobban körülhatárolni, hogy pontosan hogyan, amikor is eszembe ötlött, mit is mondott nekem az (akkor még persze nem) férjem, amikor még nem nagyon ismertem… hát nagyon kedves ember, igazán még Rochester is megirigyelné, de nem szereti, ha szóba hozom.

Van egy olyan elméletem is, hogy aki a Jane Eyre-t szereti, annak Jane Austen könyvei már annyira nem jönnek be, ki tudja, talán számít a sorrend is, mert azokat tényleg később olvastam, de nekem azok unalmasnak tűntek ehhez képest. Sehol egy őrült nő… de nem is ezért. Inkább az, hogy Jane egy küzdő hősnő, akinek egyáltalán nincs tálcán nyújtva a boldogság, nem heverészik, sétálgat meg bálozik egész nap, hanem keményen harcol. Azért ez valahogy életszerűbb.

Én szeretem ezt a küzdő hősnőt, aki ekkora bátorsággal menetel végig az életen. És mindenen úrrá lesz, és elnyeri a boldogságot. Kicsit elmerengtem azon is, hogy mintha túl tökéletes lenne ez a Jane, az ő döntései erkölcsileg mindig megkérdőjelezhetetlenek, és bár folyamatosan figyelmeztet rá, hogy ő tulajdonképpen kicsi és csúnya, azért nevelőnőnek például nagyon jó, és persze zseniális emberismerő is. Valahogy mégsem érzem zavaróan tökéletesnek, Jane az Jane, valóban jó emberismerő, de az önismerete és az önértékelése is helyén van. Lehet, hogy ezért bírom ennyire, legyél a barátnőm, Jane, ilyet még nem írtam egy regényhősnek se.

Móricz Zsigmond: Életem regénye

Na, ezzel a könyvvel aztán megszenvedtem. Március elején kezdtem el olvasni, és elég hamar felfedeztem, hogy először is családfát kell írni hozzá, mert nagyon bonyolult, akkor az elejét még egyszer elolvastam, rögtön utána rájöttem, hogy hibás a könyvem, kb. 20 oldal helyett sima fehér lapok vannak benne. Akkor félretettem, egy idő után lemásoltam, de már nem volt kedvem olvasni. Novemberben vettem újra kézbe, nem túl nagy kedvvel ezek után, csak azért, mert nem akartam feladni a várólistás játékot. És akkor kiderült, hogy nem jól másoltam, és még így is hiányzik négy oldal. A vége az lett, hogy kihagytam azt a négy oldalt. Franc se kínlódik már a másolással.

De persze nem is innen kellett volna kezdenem, hanem az egész Nyugat-mániámtól, mert hát mostanában kezdek rájönni, hogy mennyire szeretem ezt a korszakot, és szeretném jobban megismerni. A műveket is meg az alkotókat is, és azért Móricz nem volt akárki a korszakban. Jól is írt, bár tudom, hogy nem igazán szokás szeretni, és az életútja sem volt azért semmi. Majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy hogy is volt pontosan az a sztori Litkei Erzsébettel, vagyis Csibével, de gondoltam, mégis ildomosabb a gyerekkorával kezdeni. Ugyanis az Életem regénye az első 10-12 évéről szól, meg amit mindenki tud kívülről (gondolom, mert ezt legalábbis tényleg tanultuk általános iskolában, meg a tüzesgépet meg a cicmóricot), hogy az apja parasztlegény volt, az anyja meg papleány, szóval az ő – elég küzdelmes – házasságukról. De nemcsak arról, mert szó esik másról is, mindarról, amit a társadalomról, politikáról, parasztságról gondolt, meg aztán a magánéletről is, első feleségéről, Jankáról például (szerintem konkrétan az volt a legérdekesebb fejezet.

Úgyhogy ez Móriczhoz alapmű tényleg, jó, hogy elolvastam.

Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia

Csoportterápia. Ha az a kérdés, hogy mi az, eszik vagy isszák, illetve megesznek-e engem ott, ha el találnék menni egy ilyenre, végül is ki más válaszolhatna hitelesebben, mint egy pszichiáter és csoportterapeuta. Hát ez Yalom, aki egyébként szakkönyvet is írt a csoportterápiáról, de ez éppenséggel egy regény.

Arról szól, hogy van egy Julius Herzfeld nevű amerikai pszichoterapeuta, aki egy nap megtudja, hogy halálos beteg, és kb. egy éve van még hátra. Ezt így konkrétan, ahogy mondom, szó szerint. Mit mondjak, ez egy nagyon ütős része a könyvnek, én legalábbis nagyon átéreztem a halálfélelmet.

Amikor Herzfeld nagyjából legyőzi a pánikot, akkor úgy dönt, hogy folytatja, amit eddig csinált, vagyis a pszichiáteri praxisát, mert ő azt imádja, és ezen belül is legjobban a csoportját. Ahova egyébként egy elég problémás új tag is belecsöppen. Ő fogja behozni a képbe Schopenhauert, mert neki az a mániája, illetve ebben a filozófiában találta meg a lelki békéjét. Úgyhogy a cselekménnyel párhuzamosan rövidebb fejezetekben megismerkedhetünk Schopenhauerrel is, az életével is meg a filozófiájával, úgyhogy a filozófiai műveltségem rengeteget bővült, teljesen képben vagyok most már legalább Schopenhauerrel, pedig még csak kézbe se vettem egy könyvét se (szerintem amúgy ez így is marad).

Aztán most már ugye azt is tudom, milyen a csoportterápia, bár gyanítom, hogy konkrétan ez a csoportterápia azért igen jellegzetes amerikai vonásokat is hordoz magában.

És persze ott vannak a súlyos egzisztenciális kérdések a halálról, az élet értelméről, amelyekhez több oldalról is közelít a könyv, a pszichoterápia és Schopenhauer mellé még bejönnek a keleti vallások, filozófiák.

Szóval érdekes könyv volt, bár bevallom, én a szereplőket kevésbé tudtam szeretni, talán ennek az az oka, hogy egy-két kivételtől eltekintve nem ismerjük meg őket a csoportterápián kívüli helyzetekben. Ott meg mindig a negatív arcukat mutatták. Vagy talán az emberek az emberek tényleg ilyenek, nem túl szeretetreméltóak. Habár Herzfeld szerette őket, és gondolom, Yalom is. Akkor velem van a baj.

Nadine Gordimer: Önvédelmi fegyver

Úgy figyeltem fel erre a regényre, hogy egész hasonlónak találtam Shriver nemrég olvasott könyvéhez: egy fiú gyilkosságot követ el, a történéseket a szülők szemszögén keresztül látjuk. Aztán persze kiderült, hogy ennyiben kb. ki is merül a hasonlóság, egész másfajta történet bomlik ki a két alaphelyzetből.

Látszatra tökéletes családi életet tesz tönkre az a bizonyos gyilkosság: pénzügyi szakember apa, orvos anya, felnőtt, már külön élő építész fiuk éli a jómódú fehérek életét Dél-Afrikában. A szülőknek le kell szállni a pokol bugyraiba, támogatni kell a fiút, együtt kell működni az ügyvéddel, és egyáltalán, fel kell fogni ezt az egészet. Harald és Claudia nagyon jól csinálják, annyira jól, hogy én is ezerrel drukkoltam Duncannek, hogy minél kisebb büntetést kapjon, és csak néha jutott eszembe, hogy hoppá, azért mégiscsak egy gyilkosnak drukkolok, hogy megússza, és az a bizonyos Skandináviából jött fiatalember, bármilyen hibát is követett el, mégsem érdemelte a halált…

Nem rossz kérdésfeltevések ezek egy szülőnek, még ha csak kicsi gyereke is van, mint nekem. Előbb-utóbb a gyerek felnő, saját útját járja, csinál majd olyat, ami a szülő szerint oltári hülyeség és hiba – mennyire tudjuk (tudom) elengedni és mellé állni, ha kell. Azt a bizonyos ígéretet, hogy mindig mellettük leszünk, ha nem is kimondva, mint ez a szülőpár, mindannyian megtesszük a gyerekeinknek. Kérdés, mennyire teszi próbára az élet és meddig vagyunk hajlandóak elmenni. Őket nagyon próbára tette és a végsőkig elmentek. Azért ez tiszteletre méltó.

Igen, kíváncsi lettem volna a fiú oldalára, ő hogyan birkózik meg ezzel az egésszel. Erről keveset olvashattam, mert az ő története tulajdonképpen az utolsó lapokon kezdődik el. Írhatnám azt, jó zárszó lenne, hogy szívesen megismerném az ő történetét, de nem vagyok benne biztos… nem volt könnyen olvasható könyv, a stílusa sem könnyű, a cselekménye is sötét és gyötrelmes. Duncant elengedem inkább.

Jókai Mór: Az arany ember

Ó, Az arany embert egy éve tervezem már, hogy újraolvasom, csak mindig sajnálom rá az időt, aztán most azt hiszem, megcsömörlöttem kicsit az új könyvektől. Egyszerűen nem volt energiám, hogy megismerjek egy csomó új embert és a történetüket. Azért lássuk be, ez fárasztó tud lenni. :)

Az arany ember nekem alapkönyv. 9-10 évesen ellenállhatatlanul vonzott hozzá valami, valószínűleg az, hogy olyan igazi felnőttkönyvnek tűnt, szerintem ez volt az első ilyen, amit olvastam. Csak akkor még az unalmasabb fejezeteket először átugrottam. :) (Ilyet azóta nem csinálok azért.)

Fogalmam sincs, hányszor olvastam el, biztos, hogy többször az évek folyamán. Aztán legutoljára 10 éve kb., amikor is megállapítottam, hogy azért ez egy kicsit már poros. Most egy virtuális nyakon legyintés jön 10 évvel ezelőtti önmagamnak, poros ám az ángyod térgyekalácsa, az. :)

Teljesen elvarázsolt most megint. Nem tudom, hogy csinálja ez a Jókai, de annak ellenére, hogy kívülről tudom a történetet, képes voltam olvasás közben izgulni a szereplőkét. Őrület. (Habár mióta ezt a bejegyzést megírtam, irodalomelméletből jobban kigyúrtam magam, és kiderült, hogy tényleg van ilyen jelenség, szóval nem fedeztem fel a spanyolviaszt, ellenben ráismertem a saját gondolatomra. :D) Két dolog ragadott meg különösen.

Az egyik az, hogy ebben a könyvben minden benne van. Boldog és boldogtalan szerelem, barátság és gyűlölet, az emberi viszonyoknak teljes tárháza. Gazdagság és szegénység, kegyetlenség, korrupció és könyörület… bűn és ártatlanság… születés és halál... minden, minden.

Aztán az, hogy Jókai milyen takarékos volt. Afféle multifunkcionális szereplői vannak, Sándorovics Cirill például legalább négy helyen felbukkan a történetben, tulajdonképpen bármikor, amikor papra van szükség. És lehet azt mondani, hogy ugyan már, olyan úgysincs, hogy valaki pont a világ túlsó felén találkozik rég nem látott apjával, ez csak olyan romantikus túlzás, de nekem most ezek a megoldások nagyon tetszett. Annyira egyben van ettől az egész regény. De nemcsak a szereplőkre jellemző ez, a tárgyak is valami nagyon izgalmas motívumrendszert alkotnak a regényben. Malom, fehér macska, diófa, menyasszonyi főkötő, törött kard, ékszerek, levelek garmadája, a Brazovics-ház, mennyi minden van, ami többször is előkerül, újra és újra előfordul és mozgatja, viszi előre a cselekményt. És akkor még egy szót sem szóltam a Holdról.

Daniel Arasse: Festménytalányok

Talán majd egy másik életben fogok érteni a művészettörténethez (ez egy olyan élet lesz, ahol egyáltalán nem kell széket, almát, zarándoklást a cédrushoz rajzolni rajz és művészeti alkotások elemzése órán), de ebben a mostaniban, hát, nem sok közöm van a témához. Sajnos, mert amúgy tök jó lehet.

És hát pont ezért érdekelt a könyv. Egy kis művészettörténet, amit azért persze nem úgy kell elképzelni, hogy akkor most milyen korszakok voltak meg ilyen száraz dolgok, hanem a lényeg tulajdonképpen az, hogy minden kép egy történet. Ami végül is logikus, mert ellenkező esetben baromira unalmas lehet hónapokig ugyanazt a képet festeni. Én tutira megunnám. :) Szóval ezeket a bibliai, mitológiai, egyéb történeteket göngyölíti fel a szerző, így aztán egy halom művelődéstörténeti érdekesség birtokába juthatunk.

Egyébként perdig a stílus is különleges, megint csak nem száraz tények és elemzések, hanem Arasse mindig kitalál valamit, van, ahol egyes szám harmadik személyben ír magáról, van, ahol párbeszédet folytat saját magával meg ilyenek. Úgy általában véve tetszett ez a játékos hangnem, de volt, amikor túlzásnak éreztem, a Magdolna gyapja című fejezet – nem amit mond, mert az nagyon érdekes, hanem ahogy –  eléggé csapkodta a biztosítékot, pedig nem is vagyok katolikus.

Összességében azért pozitív élmény volt.

Ljudmila Ulickaja: Imágó

Úgy volt, hogy ezt a könyvet dedikáltatom, amit sosem szoktam amúgy, nem tudom, miért, tök jó dolog végül is, és lehetőségem is lenne rá bőven. Aztán mégsem. Amikor meg elhatározom, hogy most márpedig dedikáltatok, akkor nem sikerül, mert az írónő eltöri a karját, meg különben sem jutok a színe elé, mert háromszor annyian mennek a közönségtalálkozóra, mint amennyien elférnek a teremben.

Szóval kénytelen voltam beérni azzal, hogy elolvasom a könyvet, amit dedikáltatni vettem. Egészen elbűvölt, amikor olvasni kezdtem. Egyrészt a stílus nagyon Ulickaja. Pont az, amit várunk és szeretünk tőle. Érdekes a téma is, olyan emberek sorsát követi végig Ulickaja gyerekkoruktól kezdve, akik így vagy úgy, de főleg szamizdat kiadványok terjesztésével, ellenálltak a kommunista rezsimnek. Talán mondanom sem kell, egy egész kis összefonódó világot alkotott ez akkoriban, a sorsok pedig nagyon különbözőek, kinek szerencsésebben, kinek tragikusan alakult az élete, ki túlélte az egészet és végül elmenekült az országból, más meg belehalt. Nem voltak emberfeletti hősök egyébként, emberek, mint bárki más. Ettől jó.

Számomra a legmegrázóbb fejezet, ami arról szólt, hogy Sztálin halála után hogyan taposták egymást halálra az emberek az utcákon hömpölygő tömegben. Nyilván ez is olyasmi, amiről nem szóltak a történelemkönyvek.

Kicsi kifogásom azért volt a regénnyel szemben. Nekem úgy tűnt, Ulickaja mindent bele akart írni, mindenféle történetet, amit erről a korszakról el lehet mondani, ez egy kissé a szerkezet kárára vált, nem volt túl feszes, néhol úgy éreztem, mintha lazábban kapcsolódó novellákat olvastam volna, az időrend is föl-fölbomlott. Hát, nem lett emiatt a kedvencem Ulickajától, de azért örülök, hogy elolvastam.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Jaj, ez a könyv. Amíg olvastam, hosszú ideig pontosan tudtam, mit gondoljak erről az egészről, és úgy gondoltam, én majd megmondom ám a tutit. Hogy aztán a végére annyira összezavarjon, hogy most már csak széttárom a karom, nem tudok én semmit, és még véleményem sincs, erről nem lehet.

Persze kezdjük az elején. A könyv témája az Amerikában elharapódzott iskolai mészárlások, a címszereplő, Kevin több iskolatársát gyilkolta meg hidegvérű kegyetlenséggel. Eva, az anyja két évvel  történetek után írja visszaemlékezéseit az eseményekről.

Minden a Kevin születése előtti időkre nyúlik vissza, amikor is Eva boldogan élt, sikeres cégvezető volt, és odavolt a férjéért. És Evának gyerek is kellett, nem olyan igazán, de kellett.

Persze már itt kezdtem kiakadni Evára. Azon nem botránkoztam volna meg, ha egyszerűen csak nem akar gyereket, az élet értelmét másban is meg lehet találni. És nem kell leönteni a terhességet egy vödör rózsaszín cukormázzal, de ez egy természetes dolog, és ha valakinek csak a Rosemary's baby meg az Alien tud róla eszébe jutni, az azért nem teljesen normális. Nem kötelező gyereket szülni igazán.

Evának, a kíméletlenül kritikus, fennhéjázó Evának a tökéletes gyerek kellett volna. Ehelyett kap egy igazi nehézfiút. Egy problémás, nehezen kezelhető gyereket. Igen, vannak olyan kisbabák, akik békés nézelődés és szunyókálás helyett a napjuk nagy részét végigordítják. Nem, nem az a megoldás, hogy bevágjuk az ágyába és szarcsimbóknak nevezzük. Továbbá egy ilyen gyerek nem nevelhető fel szaksegítség nélkül, de a nagyon okos Evának egyszer sem jut eszébe, hogy a súlyos szobatisztasági, szocializációs és egyéb problémákkal küzdő Kevint mondjuk pszichológushoz vigye.

Nem hiszek abban, hogy egy gyerek gonosznak születik... Eva szabályos háborús bűnökként tüntet fel bizonyos történéseket, az ő szemszögéből persze ki lehet akadni, valójában az igazság az, hogy a gyerekek 99%-a kidekorálja életében legalább egyszer a falat, és néha tönkretesz bizonyos használati tárgyakat, és ezt a békát jobb lenyelni.

Amit persze valójában nem érek föl ésszel, az az, hogy Eva képtelen megszeretni a gyerekét. Lehet, hogy Franklin, az apa szemszögét, ami azért szintén ott van a könyvben, kidobhatjuk a kukába, és könnyen lehet (valószínű?), hogy Eva látta jól a dolgokat, de könyörgöm! Franklin legalább megpróbálta...

Kb. ilyeneket gondoltam és még ilyenebbeket. Evát néha megütöttem volna, ellenszenves, önző és beképzelt, ugyanakkor van valami szimpatikus a kíméletlen őszinteségében. És persze egyértelmű volt, hogy akármit tett vagy nem tett, ami történt, azt nem érdemli meg.

És végig próbáltam átlátni Kevinen (ami persze már Evának sem sikerült), és kiolvasni a sorok közül Franklin búvópatakként megbúvó igazságát (?). Ami annyira nem könnyű, mert Kevin tagadhatatlanul nem szimpatikus egy percig sem, és egy gyilkost amúgy sem mentegetnék, azt már Peter Houghton esetében sem tettem, pedig őt azért sokan megsajnálgatták. Egyszerűen csak nem fér össze a világképemmel, hogy egy gyerek eleve elveszett léleknek születik.

....

Minden, amit gondoltam, összeomlott a végére. Hiába tudtam már az elején, mi fog történni - sokszoros gyilkosság -, az egész annyira megrázó... semmi sem érvényes, minden megkérdőjeleződik egy ilyen tett fényében.

Stephen King: Tóparti kísértetek

Én szóltam, hogy Kinget fogok olvasni. Tulajdonképpen már egy ideje tervezem. A választás nem volt túl nehéz, úgy látszik, King még mindig nagyon népszerű, alig volt bent könyve a könyvtárban.

Egyébként ez egy hétszáz oldalas könyv, és elég nehezen indul be, túl van írva, azt hiszem, így kell szépen megfogalmazni, ha unalmas. De tényleg minden hülyeségről aprólékosan beszámolt a narrátor, ilyenekről, hogy mit evett, milyen ruha van rajta, ami szerintem elég lényegtelen, volt egy olyan érzésem, hogy King most egy kicsit biztos röhög rajtam a markába, hogy ha tudni akarom, mi lesz ebből az egészből, akkor rágjam csak végig magam ezeken hősiesen. Ráadásul a fordítás is eléggé furcsának tűnt.

Na, mindegy, a történetről annyit, hogy három szálon fut, van egyszer egy író, akinek meghal a felesége, akkor ő összeomlik, majd évek múlva beköltözik a sokáig üresen álló nyaralójukba, amit Nevető Sarának hívnak egy száz éve meghalt bluesénekesnő után. Furcsa dolgok történnek, többek között kiderül, hogy a házban kísértetek vannak, akik betűs hűtőmágnessel üzengetnek. A másik szál az író feleségének története, ugyanis egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy a nő valamit titkolt. A harmadik pedig magáé Saráé, szóval ez a része jó régre visszanyúlik a múltba.

Nem, félni nem féltem, gyanítom, hogy ez azért nem tartozik King leghideglelősebb történetei közé, meg amúgy sem hiszek a kísértetekben. A történet végül is egész jól kikerekedett, jó kis kísértethistória lett belőle, és ha akarnék, akkor még el is tudnék felette moralizálni, de azt nem fogok, mert az spoileres lenne.

Nagyon tetszett még, hogy mivel a főszereplő és narrátor író, mégpedig a bestsellerlista 8-15. helyén tanyázó krimiszerző, tele volt a könyv mindenféle irodalmi utalásokkal. Főleg szórakoztató irodalmi művekről van szó, de nem kizárólag. Ez nagyon érdekes volt, miután rájöttem, hogy ez koncepció, direkt vadásztam ezekre a részekre, bár persze amikor fölpörgött a cselekmény, akkor ezek ritkultak, valamit valamiért.

Összességében nem volt rossz. Gőzöm nincs, mikor fogok megint Kinget olvasni.

John Updike: Brazília

Szeretem Updike-ot, de tény, hogy nem minden könyve találkozik az ízlésemmel, valahogy ez sem.

Tristao és Isabel története, ahogy a nevekből kitalálható, Trisztán és Izolda-parafrázis, és az utószó tanúsága szerint azért játszódik Brazíliában, mert ez az ország olvasmányai alapján nagyon megragadta Updike-ot.

Szerelmi történet tehát, amelyben nem kis szerepet kapnak az ellentétek. De van benne egy jó nagy csavar is, ugyanis amikor a gazdag, hófehér bőrű, szőke hajú Isabel és a fekete, nyomornegyedből származó Tristao találkozik és azonnal egymásba szeretnek, még sejtelmünk sincs, hogy egyáltalán nem a kettejük élete, származása és helyzete közötti ellentét lesz a legnagyobb a könyvben. Nem, ez csupán gyerekjáték, ugyanis megismerkedésük után pár évvel Tristao és Isabel nekivág a dzsungelnek, és teljesen kilépnek a civilizált világból, más világ törvényei szerint élnek, olyan dolgok történnek velük, amik számunkra egyszerűen elképzelhetetlenek, és ezt olvasni nagyon megviseli az embert.

A szerelemért teszik, igen. De ez a szerelem egyáltalán nem emeli föl az embert, hanem kizsigereli, megalázza, és megfosztja saját emberi lényegétől is. És semmi romantika, csak durva szex.

Ugyanakkor el kell ismernem, hogy zseniálisan van megírva a könyv, tetszett a szimbolikája (Trisztán és Izolda), meg a történetvezetés, a világ szűkülése-tágulása, az út a pokolba és a visszatérés, az ismétlődő motívumok (fekete-fehér főleg). Az ilyenekről mindig az jut eszembe, hogy ideális lenne szemináriumi dolgozathoz.

Már a második nyomasztó könyv idén Updike-tól.

Jennifer Lee Carrell: A Macbeth-rejtély

Olvasási válság. Ismerjük ezt. Tízmillió könyvet akarunk elolvasni – speciel nekem már néha komoly kétségbeesés, hogy ezt is meg azt is el akarom olvasni, műveletlen vagyok, iszonyú, kapnék ide, kapnék oda, pedig már így is rengeteget olvasok, ennél többet már tényleg nem lehet, ha az ember még dolgozik is meg van családja, meg hát úgy általában, él. (Oké, netezni nem kéne annyit, elismerem.) És akkor jön egy olyan periódus, amikor semmi nem jó. Belekezdek egy csomó könyvbe, nem, ott kezdődik, hogy egy csomóba már belekezdeni sincs kedvem, pedig nagy lelkesedéssel szereztem be, este sorozatot nézek, ha meg valamibe belekezdek, az se tetszik, félrerakom, majd folytatom valamikor, de csak tornyosul az ágy mellett.

Hetek óta nem fejeztem be egy könyvet sem. Kínomban Tami Hoag-krimire vágyom, de azokat mindig kiveszik a könyvtárból. Kihozok egy Stephen Kinget, de amikor éjszaka a vécében elalszik a lámpa, úgy érzem, ezt még azért át kéne gondolnom. Belekezdek egy irodalmi krimibe, vacakul van megírva. Akkor belekezdek ebbe.

Hamar kiderül, hogy annyira ez sem tetszik, de rágódom rajta egy hétig, főleg a békávén. Most vagy rosszabb ez a könyv, mint az írónő nagyon hasonló előzője, vagy csak rosszkor talált meg? Nem tudom, de azt a bizonyos felejthetetlen könyvtáras jelenetet például egyáltalán nem sikerült nemhogy túlszárnyalnia, de még meg sem közelítenie. Sötét boszorkányok, házborzongató rituális gyilkosságok pedig vannak benne, de nem félek. Csavar is van, de nem lepődöm meg igazán. A Macbethről persze meg lehet tudni belőle egy s mást, de az most nekem kevés, nagyon kevés.

Azért el kell mondanom, hogy valamire jó ám az olvasási válság is. Amikor tavaly nyáron újra elkezdtem dolgozni, elég hamar összejött egy jó nagy elmaradás a blogon, olyan 10-12  megíratlan bejegyzésem volt mindig, néha ledolgoztam belőle, de hamar újratermelődött. És most utolértem magam. :D

Agatha Christie: Poirot munkában

Folytatódik az Agatha Christie-menetelésem, ez még csak az ötödik könyv, és úgy érzem, sose fogok eljutni egy olyan könyvig, ami tényleg nagyon jó… vagy már nem szeretném Agatha Christie-t? :S

Ráadásul sikerült ezt a könyvet a rosszabbik kiadásban megszereznem, más címen is megjelent, és ugyan nem tudom, pontosan, az milyen, de ennél biztos, hogy jobb, mert ez mérhetetlenül igénytelen, szar a fordítás, tele van helyesírási hibákkal stb. stb. … élvezhetetlen!

A másik pedig, hogy ez egy novelláskötet, tizenegy rövidebb kriminovellával, és rájöttem, hogy ezek nem tetszenek. A lényeg egy ötlet, a blikkfangos rejtély, amit úgyse találok ki, esélyem sincs, a maradékot meg elviszi a hátán Poirot és Hastings, de nekem ez így kevés. Kellene valami hangulat. Az a bizonyos vidéki Anglia, vagy mittudomén.

A következő a Királyok és kalandorok – nem fogom szeretni, mert kalandos és nem krimis, azt hiszem, utána Az Ackroyd-gyilkosság, ami szerintem biztos jó, csak Eco megmondta, ki a gyilkos. Hajjajj.

Erdős Renée: A nagy sikoly

Bírom Erdős Renée könyveit, de jobb, ha "csak" elmesél egy történetet, és nem akarja, hogy feltétlen tanulság is legyen benne... mint most, a nagy sikollyal kapcsolatban... nos, khmm, igen, ez a orgazmus.

Szóval, a Nagy sikoly ott kezdődik, ahol a tündérmesék véget érnek, Roessler Dóra, a jómódú fiatal leányzó épp kezét nyújtja szívszerelmének, a jóvágású Sándornak egy nagyszabású esküvő keretében, népes és szerető, illusztris személyiségekkel teli családja körében. Utána három hónapos európai nászútra indulnak (fene a pofájukat...) A nászúton mind a ketten a nagy sikolyt várják, ami nem következik be. Sándor úgy gondolja, ez szívás, de majd idővel. Dóra viszont úgy dönt, a férje egy szexmániás, akit utál. Főleg, hogy Sándor elköveti azt a hibát, hogy egy másik nyaraló hölgyeménnyel vigasztalódik.

Úgyhogy mire hazaérnek, a házasságuk már csak látszat. Közben fölvonul egy csomó nőszemély a családból és máshonnan, és mindnek gyökeresen más a viszonya a nagy sikolyhoz. Ott van például Dóra nagynénje, Anna, aki özvegyi életét férje emlékének és gyermekei nevelésének szentelte. Aztán Tonia, aki elvileg szintén férje emlékének szentelte életét, de gyakorlatilag nem. Erna, Dóra férjezetlen húga, aki ó borzalom, már tudja, mi az a nagy sikoly. Ida Bondiau, egy többedik férjét fogyasztó színésznő, akit Dóra próbál rávenni valamire, de hogy mire, az nekem egy kicsit zavaros.

Tulajdonképpen az egész könyv egy kissé zavaros. A másik kettő izgalmas cselekményvezetéséhez képest ez csalódás. A lényeg persze egy másik férfi, Sándor ellenpontja, a kifinomult zeneszerző, akinek persze nem járnak az eszében ily mocskos gondolatok, mint nagy sikoly.

És mindezek után mi a vége, az egésznek, na mi a vége?? Nem írom le, mert az csúnya spoiler lenne, de hogy ez lenne a tanulság, kedves Renée, és ezért volt a nagy hűhó, botránykönyv meg minden?? hát ez... hát ez...