Liza Marklund: Studio 69
Az egyik fiókkönyvtárba mindent visszavittem, nagyon eluntam már, hogy nem vesznek meg egy csomó mindent, ami nekem kell, és elmentem a nagyobb választékkal kecsegtető központiba. Főleg kortárs magyarokért, meg egy kis skandináv krimiért. Nesbø nem volt, csak Mankell, meg Liza Marklund.
Ő főhősben újat hoz, nem alkoholista középkorú nyomozóval van dolgunk, hanem egy fiatal csajjal, aki újságíró egy bulvárlapnál. Annika Bengtzon pontosan azt az újságot írja, amit kézbe nem vennénk: a címlapon frissen megtalált holttest, mellette a gimnáziumból előásott érettségi tablókép meg a sápítozó szomszédasszony fotója, akinek az az öt perc hírnév, hogy elmondja, ez vele is megtörténhetett volna. Annika persze nem is azzal a módszerrel nyomoz, mint egy nyomozó, ő csak gyűjti az információkat. Telefonon zaklatja a nyomozás vezetőjét, személyesen zaklatja a szóvivőt a sajtótájékoztató után, és a lakásajtajukat rugdosva zaklatja az esetleges szemtanúkat. Mindez igen jól megy neki, vagy azért, mert nagyon tehetséges, vagy azért, mert hogy, hogy nem, a véletlen mindig a kezére játszik.
Hát igen. Nem sikerült még azért az összes előítéletemet lerombolni, habár tudom most már, hogy kizárólag az igazságkeresés vágya hajtja Annikát. :) Akiről egyébként ez az első könyv, van benne temetőben elkövetett gyilkosság meg politikai ügynökhálózat, a végén óriási fordulat (bár azt szerintem sokkal jobban elő kellett volna készíteni), kriminek viszonylag jó. Annika figuráját még eléggé kidolgozatlannak éreztem, később biztos jobb lesz, majd elolvasom a folytatást.
Olga Grushin: Szuhanov álomélete
Szeee egyik kedvenc könyvét olvastam, nem csalódtam, valóban nagyon jó regény.
1985 van, Moszkvában vagyunk, főhősünk, Szuhanov, középkorú műkritikus, főszerkesztő, akinek állami autója is van, sofőrrel, és ezzel akkor belőttem, hogy hol is áll a társadalmi ranglétrán. Szuhanov, ahogy a német kiadás címe mondja, valamikor a múltban eladta a lelkét az ördögnek, tehetséges festőnek indult, szürrealista képeket festett, aztán lett belőle a szocreál dicsőségét hirdető, a dekadens nyugati stílusirányzatokat ostorozó kritikus. És ezzel ő nagyon meg is van elégedve, csak egyszer történik valami, elindul a lavina, és a végére összeomlik az élete. Ébren álmodik, felszínre törnek az emlékek, és amit nem értettünk - hogy hogy tudta elárulni művészi hivatását - az szép lassan kiderül. Annamarie írta, hogy a kezdetben elviselhetetlenül ellenszenves Szuhanovot mennyire megszerette a végére, valóban, ez velem is megtörtént, ahogy lekopott róla minden máz és póz.
Az a jó ebben a regényben, hogy többféleképpen is lehet olvasni. Egyrészt a nagy szovjet valóság, a diktatúra felől, ami megmondja neked, mik a játékszabályok. Például mi az, amit festeni lehet.
Másfelől a saját életünk felől. Mit az, amit választunk, mi az, amiért küzdünk, mi az, amit feladunk, elengedünk... amit megbánunk... hogyan alakítják mindezt a motivációink, a jellemünk, a körülményeink... erről nekünk is számot kell adnunk magunknak, így válhat ez egy nagyon személyes olvasmánnyá.
Mindamellett meg egy nagyon szépen megírt regény, festői leírásokkal. Igazából ez nekem kevés lett volna, és bár én itt nem osztályozok, azért a molyon szoktam, és sokáig azon gondolkoztam, hogy most akkor négyötödöt vagy ötöst fogok-e adni. No de az utolsó lapokon Grushin úgy kerekíti le a történetet, teszi helyre az összes részletet, hogy attól aztán leesett az állam. Szóval beírtam az ötöst.
Blogdíj ismét
Ezek a blogdíjak már csak ilyenek, végigsöpörnek az egész blogvilágon, nem is csoda persze, ha hetesével kell továbbadni őket. :) Pár napja láttam egy teljesen más témájú blogon ezt az emblémát, gondoltam, ez egyszer csak ide is eljut, bár azt nem, hogy ilyen hamar.
Én Miestastól és Annamarie-tól kaptam, köszönöm szépen nekik. :)
A szabályok:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blogtársamnak.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
Hét dolog magamról, amit sose mertetek megkérdezni, vagy inkább nem is akartátok. :o)
1. Könyvtáros vagyok egy szép és nagy budapesti könyvtárban. Most épp itthon vagyok a kisfiammal, de nyártól újra dolgozom.
2. Csináltam nemrég egy személyiségtesztet, ez jött ki: 2/3 rész flegmatikus, 1/3 rész melankolikus.
3. Az olvasás mellett a másik nagy szerelmem a színház. Rendszeresen jártunk, most már rég nem voltam sajnos, várom, hogy nagyobb legyen a kisfiam.
4. Kicsit tudok zongorázni.
5. Azért tudok olyan sokat olvasni, mert nem nézek tévét. Csak internetfüggő vagyok. :D
6. Kézügyességem, kreativitásom kb. a nullával egyenlő. Hímezni szeretek, keresztszemest, de azt se csináltam már rég.
7. Ezzel a két szép fiúval élek együtt:
A díjat továbbadom: cottának, MC-nek, szeee-nek, egy embernek, Csillának, Naninak&Zitusnak és Jucinak.
Baráth Katalin: A fekete zongora
Ez a könyv Nyíregyházáról érkezett hozzám, és már tovább is indult Szegedre. A Szamárfülnek dedikált példány azért kelt útra a molyon keresztül, mert a könyv magánkiadásban jelent meg, és ezért most még nem könnyű hozzájutni, de aggodalomra semmi ok, az írónő blogján olvastam, hogy készül már egy átdolgozott kiadás, és további részek is várhatók.
Mondjuk én nem tudtam volna addig várni, azonnal tudni akartam, mi köze Adynak (aki egyébként szerepel is a könyvben, bizony) és a címadó versnek ehhez az egész ügyhöz. A gyilkosságsorozathoz, amely teljesen felkavarja a bácskai kisvárost, na meg Dávid Veron papírbolti eladókisasszony lelki nyugalmát. Nem csalódtam, irodalmi krimiként remeknek bizonyult A fekete zongora. Nagyszerűnek bizonyult továbbá Baráth Katalin hangulatteremtésben, remekül, élvezetesen ábrázolja a Ókanizsa hétköznapjait, teremti meg miliőjét. Olvasókör, irodalmi est is van... na persze ezek a részek lettek a szívem csücskei. :)
Hiányosságot a jellemábrázolásban éreztem, nekem kissé egysíkúak voltak a szereplők, pár vonással felrajzoltak, néhol kissé karikírozottak.Talán ez az, amiben még jobbak lehetnek a következő kötetek, de már a kezdés is ígéretes.
Jean-Louis Fournier: Hova megyünk, papa?
Sokáig tologattam a polcon ezt a kis könyvecskét, amíg kézbe tudtam venni... írni sem lehet róla sokat: nincs mit hozzátenni.
Az író két, testileg és szellemileg súlyosan fogyatékos fiáról szól a könyv, rövidke, egy-két oldalas írások, arról, hogy ő hogyan élte meg, hogy a gyerekei nem olyanok, mint más gyerekek, hogyan viszonyult ehhez a környezete, hogyan próbálta ezt a helyzetet keserű humorral oldani. Olyan, mint egy terápia, végre kiírni ezeket az érzéseket igazán őszintén.
Nem írok róla többet, nem szeretnék belefutni holmi közhelyek puffogtatásába; ez a könyv minden, csak nem közhelyes. És egy óra elolvasni.
Részlet belőle itt.
Vladimir Nabokov: Lolita
Vannak könyvek, amikből ki lehet nőni, és vannak, amikre meg kell érni. A Lolitát több mint tíz éve olvastam először, az Adrian Lyne film után, és ha nincs Náfíszí, eszembe nem jutott volna, hogy újra kellene olvasnom. Tíz éve csak letudtam, most viszont...
Szegény Lolita. Nem elég, hogy egy pedofil áldozatául esett, az utóélete sem könnyebb. Mindenki úgy véli, ismeri, és azt gondolhat róla, amit akar. Felmutatom a férjemnek a könyvet tesztelésre, tudja-e, miről szól, mire rávágja, hogy egy tini k...áról. Nem!!! Édesem... ez egy pedofil állatról szól. Olvasd el, légy szíves. A molyon is van róla egy-két érdekes vélemény. Kedvencem, miszerint ez egy gyönyörű szerelmi történet. Csak azért nem vitatkozom ezzel ott, mert nemrég kaptam meg egy molytárstól, hogy kiállhatatlan kötözködő vagyok. De attól még fogom a fejem.
Ide jutottunk. Ha nincsenek részletezve a pornográf jelenetek meg a kibelezés, akkor már föl se ismerünk egy pszichopatát. Nekünk Amerikai pszicho kell. Illetve nekem ugyan nem.
Nekem jobban tetszik ez a gyönyörűen megírt Lolita, akinek a főhősét, az irodalmár Humbertet valami fantasztikusan hangon és nyelven szólaltatja meg Nabokov... rázós téma, gyönyörű szöveg. És főként: képes arra, hogy bár Lolita egy szót sem kap, mégis számtalan helyen ott sír a regényben a tönkretett gyerekkora, élete miatt. Nabokov úgy mesél, hogy az áldozat érzéseit hajszálpontosan le lehet mérni Humbert monológja alapján. A bűnös az első perctől tudja, mit tesz, de teszi. Skizofrénia, zseniálisan megírva.
Csinálja utána Ellis. Nem fogja, megmondom előre.
John Updike: Nyúlháj
Eltelt tíz év, és a Nyúl végre teli van pénzzel. Na nem afféle self-made manként gazdagodott meg, neeem. Az nem a Nyúl lenne. Megörökölte apósa autókereskedését, de legalább annyira meg van a dologgal elégedve, mintha saját maga gründolta volna a boltot. Golfozik, aranyat vásárol meg házat, a Karib-tengerre utazik üdülni. A házassága egyébiránt jobb, mint valaha. Tök jól megvan Janice-szel, csak néha szeretné elhallgattatni, lehetőleg úgy, hogy fejbe csapja valami keményebb tárggyal. És rajta van a kapuzárási pánik, a világon mindenről kizárólag az jut eszébe. Szóval azért megmaradt annak a lúzernek, akit már eddig is bírtunk.
Nagy ötlet volt Updike-tól ez a regénysorozat, és egyre jobban bele is jött, kiforrottabb a stílusa itt már. Pörgős jeleneteket ne várjon senki, szép lassan folydogálnak az események, közben Updike hagy magának időt bőven, hogy elmondja mindazt, amit szerinte tudni érdemes a 70-80-as évek fordulójának Amerikájáról.
Hm. Ha már itt tartunk, arra lennénk én kíváncsi nagyon, milyen lehetett ezt a könyvet a magyarországi megjelenése idején, 84-ben olvasni nálunk. Mintha egy másik bolygóról jött volna híradás, hogy mást ne mondjak, míg Nyúl vígan árulta a Toyotákat, addig itt öt évet kellett várni egy Trabantra. Ma meg legfeljebb azon csodálkozhatunk, hogy Amerikában ez már harminc éve is így volt, mint most nálunk, hála neked, globalizáció és fogyasztói társadalom. Nem többet és nem kevesebbet, de nagyon mást mond ez a könyv egy akkori olvasónak, mint nekem. Azt hiszem, Updike már kiment a divatból, de szerintem érdemes most is olvasni.
A következő részben a Nyúl meghal... szegény, azt hiszem, hagyom még élni fél évig.
Galgóczi Erzsébet: Törvényen kívül és belül
Egy fiatal nő, aki az utcákat járja, és minden kocsmába betér egy italra. Galgóczi Erzsébet, akinek célja volt, hogy a szocializmus negyven évének a krónikása legyen, nem is sűríthette volna hatásosabb képbe a korszak elviselhetetlenségét.
Két kisregény szerepel a kötetben, és mindkettő főhősére ráillik a kezdőmondat. A Törvényen belül később keletkezett, mint a Szent Kristóf kápolnája, de aki rám hallgat, fordított sorrendben olvassa, nemcsak azért, mert az utóbbi játszódik később, hanem azért is, mert abból legalább a végére összeáll valami reményteli. No persze a két dolog nem független egymástól.
Szalánczky Éváról, a Törvényen belül főhősnőjéről már az első lapon kiderül, hogy meghalt. Határátlépést követett el, ezért agyonlőtték. Régi ismerőse, barátja, Marosi főhadnagy kezd el nyomozni utána, felkeresi az ismerőseit, elolvassa a jegyzeteit, és szép lassan összeáll számára a kép, hogy miért is nem volt helye az ötvenes évek végén egy kíméletlenül őszinte újságírónőnek, aki nem kisebb dolgokat mert kimondani, mint hogy 56-ban véleménye szerint forradalom zajlott.
A hetvenes években játszódó másik kisregény főszereplője, a restaurátor Tűű Zsófia szerencsésebb, magánéleti és szakmai sikertelenségéből úgy lábal ki, hogy vidékre utazik, hogy felújítsa egy kis kápolna oltárképét. Ez is pontos rajz a korszakról, mégis, vagy éppen ezért jutott bele derű is, kilátástalanságból meg jóval kevesebb.
Fontos dolgokról ír keresetlenül egyszerűen, pontosan, lényeglátóan. Ezért ajánlom Galgóczi Erzsébetet.
Harlan Coben: Az erdő
Sokat vártam Cobentől, mert a molyon az egekbe magasztalták, bár valahogy azt is megsejtettem, hogy ebből lehet aztán a jó nagy pofára esés.
Szó se róla, letehetetlen a könyv, bár azt hiszem, annál nagyobb szerencsétlenség nem is érhetne egy krimit, mint ha nem akarnám megtudni, ki a gyilkos, lehetőleg minél hamarabb. Itt egy 20 évvel ezelőtti bűntényről van szó, amikor is egy nyári táborból eltűnt négy fiatal. Kettejük holttestét megtalálják, a másik kettőé viszont sosem kerül elő. Van még továbbá egy ügyészünk, aki részben a narrátor is, Paul Copeland, az ő nővére az egyik nyomtalanul eltűnt tizenéves. És akkor Copelandnek azonosítani kell egy holttestet, akiben felismeri a nővérével együtt eltűnt, halottnak hitt fiút.
Innentől kezdve olyan bonyolult lesz az egész, hogy ha akarnám se tudnám tovább mesélni, azt hiszem. Mások szerint pont ez Coben erőssége, én úgy éreztem, mire elvarr minden szálat, már nem tud nagyot szólni az egész. Én a nagy durranást vártam, nem a sok kicsi pukkanást.
A stílus nagyon amerikai, amerikai sablonszereplőkkel, szerelmi történettel... továbbá Coben kb. a világon mindenhez hozzáfűz valami szellemesnek és jópofának szánt megjegyzést, legyen szó egyetemista diáklányokról vagy IKEA-bútorokról. És persze filozófiai magasságokba is emelkedhetünk vele: "Mert a halottak akkor is halottak lennének, az élők pedig élők. Nem valami eredeti gondolat, de attól még így van." Azért értékelem az önkritikát. :)
Na sebaj. Maradok a skandinávoknál.
Závada Pál: Jadviga párnája
A Jadviga párnáját kb. 10 éve olvastam először, akkor, amikor már minden könyvesbolt kirakata teli volt a sokadik változatlan utánnyomásával. Tetszett, értettem a sikerét. A molyon csodálkoztam rá, hogy vannak, akik utálják a könyvet, mégpedig azért, mert utálják Jadvigát. Főleg férfiak.
Hát igen. Jadviga túltesz Bovarynén és Anna Kareninán együttvéve, az biztos. Nem elég, hogy szeretője van, még el is utazik vele, napokra, elmegy fürdőbe, otthagyja a családját, és mindezt a saját külön jövedelméből finanszírozza. Otthon pedig kizárólag tőle függ, mikor van szex. Milyen dolog ez már, kérem? Mindenki tudja, hogy ilyet csak a férfiak csinálhatnak! :)
Na persze sajnálom én szegény jobb sorsra érdemes Ondrist, de eszemben sincs utálni ezért ezt a könyvet. Különben is, olyan jól van megírva, hát lehet ezt nem szeretni? A naplóforma a háromfajta stílussal zseniális. Ondris és Jadviga is önmagában is: Ondris, ahogy meséli-meséli sorban a történteket - itt még a kihagyások is legalább annyira, mint a napló: mi minden történhetett azokban a hónapokban, amikor nem ír egy sort sem -, és Jadviga, aki Ondris halála után saját szerelmi életét analizálja. De a nagy ötlet, az Miso, Jadviga fogyatékos fia, aki saját elképzelése szerint rendezi össze, értelmezi és írja tovább a naplót. Enélkül feleannyira sem lenne jó.
Meg a titkok. Jó, hogy van, ami megfejtetlen marad. Ettől olyan, mint egy igazi napló, és pont mint az élet.
Tessa de Loo: Ikrek
Őszintén szólva csodálkozom, hogy ez a könyv rajta van az 1001 könyv listáján, amit el kell olvasnom, szerintem egyáltalán nem olyan jó. A téma végső soron a németek szerepe a második világháborúban, a kollektív bűnösség tudata, hát ehhez sokkal jobb arányérzékkel kellett volna hozzányúlni.
Az ikrek, Anna és Lotte szüleik halála után elszakadnak egymástól, rokonoknál nevelkednek, Anna Németországban, Lotte Hollandiában, és ő hollandnak is vallja magát, a német származásáról tudni sem akar. Amikor egészen idős korukban, véletlenül találkoznak egy fürdőhelyen, elmesélik egymásnak az élettörténetüket.
Mindennek az a célja, hogy meglássuk, semmi nem fekete-fehér. Ezt úgy szeretné elérni az írónő, hogy nála igen sok minden fekete-fehér. Lotte már az első lapokon elássa magát, alig akar szóba állni a testvérével, mert utálja az egész német népet. Szegény Anna hiába pedálozik nála. A visszatekintésből hamar kiderül, Anna a rövidebbet húzta az ikrek elosztásánál. Amikor a nagybátyja kis híján agyonveri egy félreértés miatt, akkor már tudjuk, Lotte itt már nem nagyon fog tudni mit felmutatni. Annának az egész élete ilyen hányatott, amikor a katolikus pap nem értesíti, mikor ássák ki a férje holttestét a tömegsírból, hogy eltemethesse, akkor már csak legyinteni tudtam. Sok. És mindezeken kívül Annának nincs egy fél rossz tulajdonsága sem. Keményen dolgozik, mindenhol megállja a helyét. És csak boldog akar lenni. A nácik által terelt zsidókat is kizárólag ezért nem veszi észre az utcán.
Hogy is tudna ezzel versenyezni Lotte, aki nem tökéletes, de azért szerető családba került. Amit fel tud mutatni, az az, hogy a családja zsidókat bújtatott és éhezett a háborúban, de mi ez Anna szenvedéseihez képest. Amikor megtudjuk, hogy Lotténak népes családja van, míg Anna férje elesett a háborúban, gyereke pedig fiatalkori sérülései miatt nem lehetett, már utáljuk Lottét. Hogy van pofája.
Én meg azt mondom: nem vagyok hülye, nem kell ennyire számba rágni a mondanivalót.
Douwe Draaisma: Kizökkent elmék
És akkor itt jön még egy utolsó fecske 2009-ből: a moly-on keresztül kaptam egy könyvet a Gondolat Kiadótól. A könyv nagyon jó, ajánlom, ha valaki a szépirodalom mellett vágyik egy kis tudományra is. :) A Gondolat Kiadónak köszönöm a könyvet, amelyről a kiadó blogján olvashatjátok az ajánlómat.
Toplista és egyebek
Itt az idei top 7:
Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács
Azár Náfíszí. A Lolitát olvastuk Teheránban
Margaret Atwood: A vak bérgyilkos
Márai Sándor: Az igazi/ Judit ...és az utóhang
Az év legrosszabb könyve pedig a Ne mozdulj! volt, Margaret Mazzantinitől.
Sokat olvastam idén, ebben azt hiszem, nagy szerepe volt moly-nak, ami egyre jobb most már, kedvenc oldalam lett.
És akkor két két ministatisztika: 49:40 a női írók javára (volt nőírós nyár például:)), és 76:13 arányban nyomták le a külföldiek a magyarokat, ami azért szégyenletesen rossz arány. Főleg ha arra gondolok, mennyi kortárs szerző érdekelne, viszont az ő könyveikkel bánnak a legmostohábban a tagkönyvtárak. Az én listámon meg mindig kitúrja őket bármi más.
Szeretnék jövőre rájuk egy kicsit jobban figyelni, meg a mindig tervezett és szintén hátralökdösött klasszikusokra is, így készült ez a polc 2010-re, tíz magyar (nem kizárólag kortárs) íróval meg tíz külföldi klasszikussal. Bestsellerek nincsenek rajta, azokat úgyis elolvasom, már csak kíváncsiságból is, továbbá nem fogok a kardomba dőlni, ha nem lesz elolvasva a József például, de jövőre leltározok. :)
Kedves olvasóim, idén is olvassatok sok-sok jó könyvet. :)
Török Gyula: Ikrek
De jó belégezni egy kis száz évvel ezelőtti levegőt... igazából gyakrabban kellene.
Ez a könyv meg már úgy is kezdődik, hogy azt már olvasni is élvezet: a helyszín egy vidéki kúria, ahol a szép fiatal özvegy, a "nagyasszony" vidám nyári társaságot gyűjt maga köré, és minden jóval elhalmozza őket: étel-ital, zene, tánc, kikocsizás, fürdés... én is elviselnék így egy-két hónapot. :) A nagyasszonyba, Margitba a társaság férfitagjai szinte kivétel nélkül szerelmesek. És akkor megérkezik a két Komoróczy, Péter és Pál, az ikrek, és nem is csodálkozunk, hogy persze ők is. Amúgy pedig őrületes humorforrás az ikerségük, teljesen egyformák, meg se lehet őket különböztetni, na ezen lehet csak viháncolni.
De Török jól becsap ám minket. Kiderül, hogy a nagyasszony is szerelmes - csak épp nem tudja eldönteni, melyik ikerbe. Olyan egyformák! Némi sóhajtozás és szenvedés után felgyorsulnak az események, félreértés követ félreértést, és egyszer csak azt látjuk, hogy sehol a habkönnyű komédia, itt valójában élet-halál kérdésekről van szó. Ja... és az ikrek sem egyformák. Először el se hittük nekik, amikor azt bizonygatták, mennyire más az irodalmi ízlésük, a végére meg kiderül, az egyformaság álarca mögött nem csupán két külön egyéniség rejtőzik, hanem talán még ellentétei is ők egymásnak... a Jó és a Rossz?... Szeretnivaló könyv.
Azár Náfíszí: A Lolitát olvastuk Teheránban
Igaza van egy embernek, én se tudtam volna sok mindent mondani Iránról a könyv olvasása előtt, és így utólag nem is értem, miért nem érdekelt jobban ez az ország. Mert most úgy érzem - és itt köszönet Cotta bejegyzéséért -, hogy ezekről a dolgokról pedig fontos tudni.
Azár Náfíszí irodalomtörténész visszaemlékezést írt arról a közel két évtizedről, amelyet Iránban töltött, főként irodalomtanítással. Külföldi tanulmányai után épp akkor tért vissza hazájába, amikor az éppen rendszert váltott, elűzték a sahot, és bevezettek egy még rosszabb rendszert. Az Iráni Iszlám Köztársaságban olyan vallási szabályok léptek életbe, amelyek elsősorban a nőket sújtották: többé nem léphettek utcára fedetlen fejjel, nem mutatkozhattak idegen férfi társaságában, külön kellett ülniük a buszon, az egyetemre is a mellékajtón át juthattak be, motozás után... és közben folyt a megtorlás, bárkit bármiért börtönbe csukhattak, kivégezhettek, meg is tették. Később ehhez még jött az Irakkal vívott háború, állandó bombázások... és mindezek közepette Náfíszí a teheráni egyetemen tanít, angol és amerikai irodalmat, ami ekkor már gyakorlatilag beszerezhetetlen, tiltott gyümölcs, mint minden, ami nyugatról származik. Kétszer ott is hagyja, másodszorra végleg, akkor indítja nem hivatalos irodalomóráit hét legtehetségesebb tanítványának, csupa nőnek.
A könyv fejezetei egy-egy regényhez vagy íróhoz kapcsolódnak, ezek értelmezési lehetőségei az adott helyzetben, a hallgatók reakciói szövik át a regényt. És nem kell megijedni, mindez úgy is hihetetlenül élvezetes, ha az ember nem olvasta ezeket.
De azt hiszem, mindez nem lenne ennyire magával ragadó, ha nem Náfíszí írja a könyvet... nemcsak arról beszélek, hogy jól ír - nagyon jól letehetetlenül! -, hanem arról is, mennyire átsugárzik a könyvön kivételes személyisége, tele empátiával, humanizmussal, intelligenciával. Nála jobb szószólója nem is lehetne az irániaknak.
Toni Morrison: Szerelem
Nemrég Cottánál beszélgettünk kicsit Toni Morrisonról, szóba került, hogy többen is nagyon szeretjük, de nem könnyű olvasmány, nagyon gazdag szövegei vannak, és a regényeinek a cselekményét én rendre el is felejtem - ő az a szerző, akinél egy olvasás nem olvasás.
Szabó Magda írói módszerét biztos a legtöbben ismeritek már, arra gondolok, hogy a regényi elején zavarba ejtően fogalmunk sincs, ki kicsoda és mit akar tulajdonképpen, aztán végül is hamar letisztul a kép - de Morrison ebből a szempontból Szabó Magda a köbön. A szöveg magába szippant, letehetetlen, és lázasan próbálom értelmezni, kinek mi a szerepe a történetben, mi is a köze egymáshoz a két főszereplőnek, Heednek és Christine-nek, és az sem derül ki túl hamar, ki a regény több pontján megszólaló, dőlt betűvel jelölt narrátor, aki régmúlt események szemtanúja volt.
Eredetileg úgy terveztem, feltárom ezeket a viszonyokat és kapcsolódási pontokat, de nem teszem mégsem. Ha így kell lennie, akkor legyen így, fedezzük fel magunk, és a kiadónak is köszönet a kellően minimális hosszúságú és információtartalmú fülszövegért. Jó visszalapozgatni is, keresni az utalásokat, és úgyis mindenképpen kézbe kell venni még egyszer, mert annyi minden van benne szeretetről, szerelemről, vonzalomról, gazdagságról, szegénységről, erőszakról, csalásról, összeveszésről, békülésről...
És ha legközelebb elolvasom, többet írok ezekről is.
Natsuo Kirino: Kín
Ez az a könyv, amit nagy hiba volt karácsony előtt olvasni, sőt, egyáltalán... ha a közhelyszótárt akarnám idézni, azt mondanám, jöjjenek a kövek.
Remélem, nem lövök le túl nagy poénokat, mert úgyis mindenki tudja már (de ha nem és nem is szeretné, akkor ne olvasson tovább), amikor elmesélem, hogy a sztori négy nő köré épül, akik egy "dobozebédgyárban" dolgoznak éjszakai műszakban, és egyszer csak az egyik megöli a férjét. A másik meg meg azt mondja, hogy no problem, megoldjuk, majd ő eltünteti. Hamarosan már mind a négyen nyakig vannak az ügyben, és tényleg eltüntetik a férfit, bár nem a legtökéletesebben, mint kiderül. Közben felbukkannak mindenféle alvilági alakok, uzsorások például, meg egy kaszinótulajdonos, akinek élete fénypontja egy nő meggyilkolása, amire bővebben soha nem térnék ki.
Az alapján, amiket olvastam róla, volt egy utólag tévesnek bizonyult elképzelésem, hogy itt majd megismerem Japán igazi arcát, de az az igazság, hogy ez a könyv nem azért íródott. Éjszakai műszak ide, eladósodás oda, ezt azért írták, hogy három nő feltrancsírozhasson egy hullát a fürdőszobában. Rendben. Csak ezt meg is kéne okolni, hitelesen. Mármint hogy miért jut ilyen valakinek az eszébe. És szó se róla, igyekszik is a szerző Maszakót minél érdekesebb, különösebb egyéniségnek megalkotni, csak túl nagy falatnak bizonyult a dolog, Maszako nem hiteles, és amit tesz, azt nem értem.
Akkor most jöhetnek a kövek, a mentségemre még annyit tudok felhozni, hogy tudom, hogy ez a bejegyzés az én tűréshatáromról szól, és tudhatnám, hogy azon a feldarabolt hullák egy kicsit túl vannak. Ha valaki bírja ezt a műfajt, annak biztos jó nagyon.
Boldog karácsonyt!
(kép innen)
Kedves olvasóim, kívánok mindenkinek szép karácsonyt, sok jó könyvet a fa alá! :)
Joyce Carol Oates: Áldatlan szerelmek
Ha van olyan olvasóm, aki tudományos pályára szeretné adni a fejét, csak saját felelősségre olvassa el ezt a regényt - mert garantáltan el fog menni a kedve a dologtól. :)
A helyszín Woodslee, a New York államban található - egyébként fiktív - jó nevű amerikai egyetem, főszereplőink pedig ezúttal az oktatók népes seregéből kerülnek ki, a rektortól a tanszékvezetőn át át egészen az egy évre szerződött tanársegédekig. Oates nem untat senkit holmi előadásokkal és szemináriumokkal, a cselekmény túlnyomó része nagystílű és persze roppant intellektuális és reprezentatív partikon játszódik. Itt van mindjárt az első, a tanév elején, amelyet Albert St. Dennis tiszteletére rendeztek. Ő az új vendégprofesszor, a híres angol költő, aki még a Nobel-díjra is esélyes...
Zseniális, ahogy összeszövi Oates ezt a sztorit! Visszatérve a tudományos pályára, talán mindenki sejti, hogy tehetségesnek és szorgalmasnak lenni egy dolog, de a sikerhez kell némi helyezkedés is, és hogy ez hogy működik, abból bőven kapunk itt ízelítőt. St. Dennishez például három embernek is fűződnek nagyralátó tervei: az irodalomtörténész Lewis úgy tervezi, ő a lesz az utolsó barátja, aki majd halála után (milyen kedves) megírja róla a nagymonográfiát. Aztán Alexis Kessler, a zeneszerző, aki legjobb műveit szándékozza komponálni St. Dennis verseire. Na és Brigit Stott, aki viszont nem gondol a saját karrierjére, ő egyszerűen csak bele akar szeretni a költőbe, mint afféle amerikai Kovács Fanny. Ez valami olyan, ami pont így működik, de mennyire... álmodozunk, egy banánhéjra felépítjük az egész életünket apróra, aztán a valóság majd jól pofán csap. Nahát itt is, hogy mást ne mondjak, St. Dennisről egész hamar kiderül, hogy nem az a stílusos angol úriember, akit vártak. Inkább egy esendő öregember.
A különböző szereplőknek egymás után mászunk a fejébe, ez már önmagában is érdekes, de ahogyan a pletyka működését leírja, az megint csak zseniális. Kiderül például, hogy Brigit Stottról egyetemszerte elterjedt, hogy fegyvert hord a táskájában, csak épp abban nincs megegyezés, hogy milyen fegyver is ez pontosan... és még hány ilyen alaptalan pletyka válik hiedelemmé! Megspékelve mindez a jó kis fúrásokkal, mindenki előbbre akar jutni a szamárlétrán, és tapos, ahogy csak bír.
Meg még annyi minden benne van, ami egy jó regényhez kell. Az elején csak vicceltem, mindenkinek ajánlom. :)
Penelope Fitzgerald: A könyvesbolt / A part mentén
Ki az a könyvmoly, akit ne érdekelne egy könyvesboltról szóló könyv? :) Én mondjuk nem szeretnék magamnak semmilyen boltot, még könyveset se, mert nem lennék kereskedő, viszont ez a könyv még azzal is megörvendeztet, hogy a könyvesboltban egy elég érdekes rendszerben működő könyvtárat létesít is Florence, aki megálmodja és megalapítja a boltot.
A kisregény arról szól, hogyan boldogul (vagy nem) a nehézségekkel, mások rosszallásával... igazából elég egyszerű történet, az a fajta, ami teljesen hétköznapi emberekről szól, teljesen hétköznapi nyelven. Erős viszont az atmoszférája, és nem is arra gondolok itt, milyen jól bemutat egy angol kisvárost, hanem hát igen, az időjárásra. Kelet-Angliában vagyunk, a tengerparton, és a saját bőrömön éreztem a hideget, esőt, csontig hatoló szelet. Ebben nagyon jó Fitzgerald.
A másik kisregénynek is a hangulatteremtés az erőssége. A part mentén Londonban játszódik, egy bárkalakó társaság életéről szól, vagyis annak is egy rövid időszakáról. Mégpedig elég meghatározó időszakról, sok változás történik, tragikus dolgok is, hullik szét a társaság, mégis kevésbé élveztem ezt az írást, valahogy szétfolyó volt, szerkesztetlen, komorabb is, mint a másik. A hangulata megvan ennek is, ha valaki kíváncsi rá, milyen lehet az élet egy lakóhajón (ami engem azóta érdekel, mióta nemrég egy ikeás újságban bemutattak egy ilyet), akkor innen lehet róla némi fogalma.